Esti poszt | Evening Post

Az ember gyerekkorában képregényt olvas, szuperment páldául, és megmutatja a szüleinek, hogy nézd apa, egy kézzel megállítja a vonatot. És azt is megkérdezi, hogy ugye apa, én is lehetek ilyen erős, ha nagy leszek. A felnőttek pedig ilyenkor azt mondják neki, hogy kisfiam, ez egy képregény, ilyen a valóságban nincsen. De az ember gyerekkorában ilyenkor azt gondolja magában, hogy lehet, hogy ő mégis ilyen erős lesz, és fél kézzel meg fogja tudni állítani a vonatot, és tudni fog repülni is. Aztán felnő. És rájön, hogy a szüleinek igaza volt, és tulajdonképpen nem is kell fél kézzel megállítani a vonatot. De repülni, na mondjuk repülni azt hátha mégis. Nem úgy, mint a szupermen, de legalább lebegni egy kicsit. És akkor jön a Matt Bianco, és sok évnyi hallgatás után kiad egy lemezt. És ez a lemez elsőre unalmas kicsit, meg lassú, de azért nem rossz. És másodszorra már egészen jó. Aztán sokadszorra egyre jobb. A Matt Bianco felnőtt lett, melankólikus, beletörődő, reménykedő, tele finom kreativitással. Hallgasd meg, és ha elsőre kicsit unalmasnak tartod, de azért valamennyire tetszik, akkor irány a legközelebbi CD bolt. Nem fogod megbánni.

People in their childhood read cartoons, Superman for example, and show them to their parens and say: look daddy he can stop the train with one hand. And ask: daddy, can I be as strong as he is when I grow up? And the adults answer that this is a cartoon, my child, and there is no such thing in the reality. But people in their childhood think in themselves that it can be possible, they may become strong enough to stop the train with one hand and they may be able to fly as well. Then people grow up. And realize that their parents were right, and after all it is not necessary to stop a train with one hand. But flying, well, let's say, flying might be possible. Not like Superman, but floating a little at least. And then comes the Matt Bianco and releases a new cd after many years of silence. And this cd is a little bit boring and slow for the first time, but not bad at all. And it is quite good for the second time. And gets better and better. The Matt Bianco grew up, became a little bit resigned, has a touch of sadness, but remained hopeful, and is full a kind of soft creativity. Listen to it and if you find it a little bit boring but not bad for the first time, then go to the nearest cd shop right now. You won't regret it.